Panasz
Az átlag magyar nem sokkal azután, hogy megtanul beszélni, rászokik a panaszkodásra. Legkésőbb óvodás korában. Fontos leszögezni, hogy nem veleszületett tulajdonság a panszkodásra való hajlam, azonban hamar okoz függőséget, amely olyan erős, hogy más szociális környezetbe helyezve a magyarokat ez hiányzik nekik a legjobban. Nézzük meg előszöris, hogyan kezdődik az addikció. Gyerekkorban az egyik legfontosabb a szülők figyelme, ezért a gyerekek folyamatosan megpróbálják magukra felhívni a figyelmet. A legtöbb szülő nincs tisztában azzal, hogy amikor reagál a gyereke figyelemfelkeltési próbálkozásaira, tulajdonképpen neveli. Ha egy gyerek például csak akkor kap figyelmet, amikor leszidják azért, mert bohóckodik, akkor bohóccá nevelik, ugyanis hamar megtanulja, hogy ezekkel az akciókkal nem csak otthon tudja magára irányítani a figyelmet. Na, és ebből a szempontból igazi paradicsom a magyar társadalom egy panaszkodó gyereknek. Nem minden kultúrában van ez így, de itt egyrészről nem illetlen dolog panaszkodni, másrészt a rossz hírek nyernek, vagyis ha valakinek jó napja van, de a másikkal valami rossz történt, akkor nem illik "dicsekedni", hanem illik türelmesen végighallgatni a másik panaszait.
Másrészről igazából senki nem szereti hallgatni mások panaszkodását. Itt kezd érdekessé válni a dolog, és jó példa erre ez a blog is. Ha megkérsz egy magyart, hogy meséljen egy érdekes történetet, általában panaszkodni kezd. Van az úgy, hogy izgalmasan panaszkodik, de ez csak ritka kivétel. Ez meglátszik a hazai sajtón is.
Maga a panaszkodás egyébként szinte kivétel nélkül a valóság eltorzítása, ami azt fejezi ki, hogy a beszélőt indokolatlan sérelem érte, vagy éri folyamatosan, amivel szemben ő tehetetlen, de birtokolja az erkölcsi fölényt. Nem kér direkt módon segítséget, sőt, ha tanácsot kap, arról kényszeresen bizonygatja, hogy a valóságban nem működőképes.
Mivel a felnőtt társadalom szinte száz százalékban függőkből áll, ezért egyfajta harc zajlik, aminek a célja továbbra is a figyelem megszerzése, hatékonyabb panaszkodással. Az igazán megszállottak nem csak hogy keresik az életükben azokat az alkalmakat, amikor felháborodhatnak, hanem gyártják őket. Erre kiválóan alkalmasak az eleve vesztett csaták, természetesen szigorúan elvi alapon, sosem a pénz miatt. Ha a pénz lenne a cél, akkor a csatát meg lehetne esetleg nyerni. Ha elvi kérdés, akkor még ha bocsánatot kérnek, és kártérítést kap az ember, akkor is felháborodhat azon, hogy "De mi van akkor, ha nem állok ki magamért?". Elmondom mi van akkor. Pofánvág az élet, de keményen.
Már csak egy kérdés marad. Hogy lehet udvariasan kimaradni ebből a játékból? Ha nem panaszkosz, akkor mások panaszkodását kell hallgatnod. Ha bárkinek ezt megpróbálnám elmesélni, tuti magára venné, és megsértődne. (Persze ez is egy módszer arra, hogy az illető többet ne panaszkodjon nekem.) Kíváncsi vagyok a véleményekre. Vagy titeket ez nem is zavar?